A lényeg, hogy megérkeztünk reggel hatkor Bueaba, de persze már a 0. nap se volt izgalommentes.

Kedden 13:50kor menetrendszerűen felszállt a gépem, és elindultunk Isztambulba. Először voltam normális repülőn, és nem fapadoson, szóval nekem nagy élmény volt, amikor meghozták a pulykás szendvicset salátával, utána pedig desszertet. Pedig csak két órás út volt.

A reptéren Katha már várt. Szerencsére a repülőn volt két egymás melletti szabad hely. Miután megjött a csirke rizs vacsi elkezdtünk inni. Csúsztak a vodka narancsok.

Valamikor éjfél után megérkeztünk Dualaba. Egész gyorsan átjutottunk az ellenőrzéseken, és kint is voltunk várni a csomagokat….Amik nem nagyon akartak megérkezni. ( Két nappal később szerencsére megkaptam mindent)

Miután elintéztem a papírokat végre indulhattunk éjjel egykor Bueaba. Zuhogó esőben. A sofőrünknek fogalma sem volt, hogy merre kell menni. Már az egy órába került, hogy kijussunk a városból. De utána se ment minden simán. Érdekes rendszer van itt. Pár kilométerenként megállítottak minket random emberek, hogy fizessünk 500-1000 frankot az útért. Plusz 80 kilométer alatt 4x ellenőrizték rendőrök az iratainkat. Egyik alkalommal több, mint egy órát álltunk és vártunk, mert meg kellett vesztegetni a rendőrt, hogy tovább mehessünk.

Az utak, mint olyan nem igazán léteznek a városok között. Budapest a kátyúival elbújhat Kamerun mögött. Az egész inkább úgy néz ki mintha csak kijelölnék a földeken, hogy ez az út, aztán lesz ami lesz.

Reggel hatra megérkeztünk a szállásunkra, amire viszont szerencsére nem lehet panaszunk. Az egyetlen gond, hogy víz nincs, így azt hordókban kell felhordani.

De szerencsére minden rendben van. Persze hozzá kell szokni, hogy nem Európában vagyunk.  

(Jó kis képeket csinál a Lumia 640 XL)

Kimegyek a kertbe és máris úgy érzem, hogy a jungelben vagyok.

Napi 24 órát esik az eső. Folyamatosan köd van. Jó lenne már látni az afrikai égboltot. Egész nap tudnék aludni, annyira fárasztó az időjárás. 

Érdekes, hogy a gyerekek a fákat máshogy rajzolják, mint mi. Náluk mindig rajta van a gyökér is.

Alig pár ember hord táskát vagy zacskót a kezében, mert mindent a fejükön visznek.

Rengeteg ételük van (mi is nagyon sok gyümölcsöt eszünk) és a gond inkább az, hogy csak bemennek az erdőbe és máris megvan az ebéd, ezért nem szorulnak rá arra, hogy dolgozzanak.

Óriási városban vannak, de nem igazán jók a számokban. Százezer és egymillió között mindent mondtak a népességre.

Egyáltalán nem néznek ki minket. Legalábbis eddig nem éreztem, hogy máshogy kezelnének minket. Persze pár embernél lehet érezni, hogy pénzautomatának néznek minket.

Nagyon vallásosak. Vasárnap délelőtt mindenki a templomban van. Legtöbb papír alján van valami Jézussal kapcsolatos írás, vagy vallásos kép.

Nem igazán vannak közlekedési szabályok. Talán csak annyi, hogy a jobb oldalon kell közlekedni. Rengeteg taxi van. 95 % Toyota, és a legtöbb már 400 000 kilométer felett van.

Van egy saját keverék nyelvük, ami az angolból, franciából és a helyi nyelvekből alakult ki.

PL: Wussai yu commot? – Where are you from?              A commot fo Hungary.

      A salut! – Hi!

      A di waka. – I am working.

A héten pedig már megyünk az árvaházba a gyerekekhez.

Afrikaaaaaa. Januárban hallottam egy kedves munkatársamtól, hogy Azerbajdzsánban volt három hónapot a GLEN programmal a HVSF, magyarországi szervezeten keresztül. Miután mesélt róla úgy éreztem, hogy ezt nekem találták ki. Tehetek valami jót, közben világot látok, és egy hatalmas kalandban veszek részt. Nem túl izgalmas ülni egy irodában nyolc órát, és olyan dolgokat csinálni, amivel semmit nem teremtesz.  
Szóval jelentkeztem, és áprilisban kiderült, hogy engem választottak. Mehetek Kamerunba, ha minden jól megy.

Persze semmi sem ment jól, miért is ment volna? A munkáltatóm nem akart engedni, de úgy döntöttem, hogy ezt a lehetőséget nem szalasztom el, és mindent megteszek, hogy elmenjek.

Részt vettem az első felkészítő táborban, Berlinben, ahol megismerkedtem Kathaval Németországból és Roberttel Észtországból, a partnereimmel, akikkel megyek Bueaba. Nagyon jól éreztem magam, és mikor eljöttem, már akkor vártam, hogy mehessek a második szemináriumra Csehországba, utána pedig Kamerunba.

Közben a munkahelyemen tovább ment a kavarás, és a vége azt lett, hogy állásom nincs, de mehetek, mert a német szervezet kifizette az ösztöndíjam, amit alapjáraton a Földművelésügyi Minisztériumnak kellett volna… Magyarország.

Az ottani szervezetnek is írtunk (Masango, a szervezet vezetője), hogy mi lennék hárman, akik majd mennek megváltani az országuk. Néhány levél után jött egy levél tőlük: Nehogy otthon hagyjuk az IPADünk, IPHONunk, IPODunk, MACünk, az összes Apple termékünkkel együtt, és milyen jó lenne, ha szerveznénk nekik egy pénzgyűjtést, meg persze egy autó is jól jönne a szervezetüknek. Érdekes. Mennyire hasonlóan előítéletesek. Mert ugye ott csak szegény, éhező gyerekek vannak, és amúgy is, Afrika az egy ország.

Szerencsére jó dolgok is történtek. A Microsoft és a Decathlon úgy gondolta, hogy egy ilyen kezdeményezéssel érdemes foglalkozni, és támogatták az utamat egy telefonnal, hátizsákkal és egy ágy fölé szerelhető szúnyoghálóval.

Kedden irány a reptér.